Ismerjék meg a nagyszénási Aranyanyut. A Nők Lapja Cafe közölt Hajni nővérről egy cikket május 11.-én, amelyet most megosztunk az oldalunkon is, hogy minél több nagyszénásihoz eljusson.
A világ tele van mindennapi hősökkel, akik nem tesznek nagy és látványos dolgokat, egyszerűen csak szívvel-lélekkel végzik a munkájukat. Ők azok, akik akkor fogják meg a kezünket, amikor a legelesettebbek vagyunk. Ismerjétek most meg Tóth Hajnit, aki nővérként dolgozik az Orosházi Kórház fül-orr-gégészeti osztályán, és olyan lelkesedéssel beszél a munkájáról, amilyennel ritkán találkozik az ember.
Mesélhetnék most egy csomó mindenről, hogy 2012-ben közönségdíjas Aranyanyu volt, vagy hogy nemrég az év emberének jelölték, de nem erről fogok. Most azt a Hajnit szeretném megmutatni, aki iszonyú korán kel, de még akkor is vidám, aki imádja a munkáját, a kollégáit és a betegeit, amiért sose vár semmi pluszt, maximum egy mosolyt.
A munkába járás családi program
Nem véletlenül emlegettem a korán kelést. Amikor ő felkel, én nagyjából akkor szoktam lefeküdni. Ahogy más ápolónők, Hajni is két műszakban dolgozik, reggel hattól este hatig, és este hattól reggel hatig.
„Ha nappalos vagyok, akkor 3:50-kor kelek. Lefőzöm a kávét pici tejjel és elkortyolom a lüktetően színes bögrémből, hogy felébredjek. Gyors zuhany, pici smink, és fél ötkor már indulok is a buszhoz. Ha beérek, átöltözöm a rózsaszín, kék vagy sárga, virágmintás vidám nővérruhámba, ez főleg attól függ, milyen a hangulatom. Egy kacsintás a szobámban lévő tükörnek, és indulhat a reggel! – mondja jókedvűen. – Ha éjszakára megyek általában a férjem bevisz autóval, én gyűlölök vezetni. Elég rossz az esti hatórás munkakezdéshez a buszjárat a községünkből. Panna a lányunk is mindig elkísér, kis családi rituálék ezek a negyedórás autóutak. Este is mindig színes nővérruhában, valamelyik kedvenc bögrémből elkortyolom a kávém, aztán éjjel 11 körül ezt még 2-3 korty követi…”
Amikor megkérdezem, mit szeret a munkájában a legjobban, bevallom elkerekedik a szemem a válasz hallatán.
„Mit szeretek legjobban? Mindent! A kórházillatot, az orrtamponok mentolos illatát, ha belépek az osztályra rögtön megmondom van-e orrvérző beteg. A betegek bizalmát, az örömkönnyeket, amikor a betegeknek okleveleket adok, a maszatos gyerekarcokat, amikor mandulaműtét estéjén majszolják a csokifagyit. Az injekciós üvegampullák pattanását felnyitáskor, a kézszorításokat, a köszönő leveleket, a branülrögzítőkre rajzolt szmájlikat, a humort…”
Műtét után oklevél jár a hős fiataloknak
Hajni mintegy mellékesen említette meg az oklevelet, de mivel tudom, hogy nem nagyon mesélt még sehol róla, nem mehetek el mellette szó nélkül. Ahogy ő mondja a „fájdalmas mandulaműtéten átesett fiatalságnak” szokott oklevelet készíteni. Apróságnak tűnhet ez, de igazi ajándék, amikor kiszolgáltatott helyzetben van az ember. Lássuk be, kórházba menni senki nem szeret, nincs benne semmi jó. Kivéve, ha van valami, vagy inkább valaki, aki nem csak azt tartja feladatának, hogy beadja a gyógyszereket, hanem azt is, hogy törődjön a betegek lelkével, és jobbá tegye az időt, amíg ott kell lenniük. Az orosházi fül-orr-gégén általában nagyon jó hangulat van, és mindenki benne van az ilyen kedvességekben.
„Az osztályvezető főorvosunk fiatalos, lendületes csapatot kovácsolt össze, sokat nevetünk. Születésnapon, névnapon felköszöntünk mindenkit. Ilyenkor az ünnepelt finomabbnál finomabb házi sütikkel, tortákkal kedveskedik, és persze külön figyelünk a diétázókra is” – mesél Hajni, aki saját bevallása szerint nem egy csendes típus, de azért van, amikor az ő szava is eláll.
„Karácsony előtt voltam 40 éves, és a gégészet összes dolgozója szövetkezett, hogy meglepi bulit szervezzenek nekem. Gyanútlanul mosogatom a műszereket, rohannak a lányok hogy Hajni gyere azonnal, mert a tálalókonyhában a mennyezetről ömlik a víz. Én meg persze, hogy rohantam. És amikor beléptem, és ott várt az egész osztály lufikkal, hatalmas tűzijátékos tortával, ajándékokkal… na , akkor nem bírtam megszólalni.”
És ez csak egy a nővér számtalan sztorija közül. Hajni tele van jobbnál jobb történetekkel, amelyek megmutatják, hogy egy kórházi osztály is lehet nagyon jó közösség kedves, egymást megbecsülő emberekkel. „Osztálybulira egyik évben 6-8 kolléganővel kánkán koreográfiát tanultunk be, nagy, fodros ruhákban táncoltunk. Következő évben meg az Indul a bakterházat adtuk elő. Ki volt a főszereplő? Naná, hogy én, fekete pörgekalapban Regős Bendegúzt alakítottam ízes beszédével. A mai napig dőlünk a röhögéstől, ha erre gondolunk. Elképesztő sikerünk volt.”
Amikor a szabadidőről kérdezem, Hajni akkor sem hazudtolja meg magát. Kiderül, hogy szívügye a mellrák témája, amit szakmája miatt is fontosnak tart, de személyes érintettség is inspirálta.
„Aktív és lelkes önkéntesként segíthetem a Mellrákfórum–Nem vagy Egyedül Alapítványt, felhívjuk a figyelmet a szűrésre és az önvizsgálat fontosságára, meg persze segítünk, hogy más ne kerüljön olyan helyzetbe, mint mi” – Dr. Kenessey Andreával, a Mellrákfórum Alapítvány elnökével, több mint tizenkét éve ápol Hajni közeli barátságot. Nehéz szívvel emlékszik vissza egy pár évvel ezelőtti közös történetükre. „Évekkel ezelőtt, pont karácsony előtt hívott fel. Azt mondta mellrákja van. Hallgattam, nem jött ki hang a torkomon. Mit lehet, kell, illik mondani egy orvosnak, aki mindent tud? Megoperálták, hívogattam telefonon, de soha nem bocsátom meg magamnak hogy nem ültem vonatra egyszer sem, nem fogtam meg a kezét, nem vittem neki kávét, nem nevettettem meg, nem mondtam a szemébe, hogy rendben lesz minden. Végigcsinálta. Én pedig nagyon gyávának éreztem magam, aki nem mer a fővárosba utazni, nem mer a barátnője szemébe nézni. Egyszerűen azért, mert féltem, hogy mi van, ha nem látom többé, mi van, ha béna vagyok, és nem tudok neki segíteni. Könnyebb volt homokba dugni a fejem. Persze azóta elmondtam már ezt neki. És azt, hogy hálás vagyok a küzdelméért, a tenni akarásáért, a barátságáért.”
Az elmúláshoz nem lehet hozzászokni
Amikor azt kérdezem, van-e bármi, amit nem szeret a munkájában, akkor is a rá jellemző energiával vágja rá a választ.
„Az éjszakai műszakot. Nehezen áll át a szervezetem a másnapi alvós, szabadnapos, nappali műszakokra” – feleli. Majd elkomorul a tekintete: „Aztán az elmúlást, a halált. Huszonegy év betegágy mellett töltött idő után is nagyon megvisel. Volt egy 46 éves, áttétes gégerákos fiatal betegem, aki tudta, hogy csak napjai vannak hátra. Rettegve mentem be, hogy ugye nem üres az ágya? Nem, nem volt üres, de a beteg eszméletlenül feküdt, nem reagált már a mondataimra, a kézszorításomra. Elmondtam neki, hogy ott vagyok, ne féljen. Felemelte a kezét, integetett, esküszöm mosolygott is, és nem vett többé levegőt. Nem bírtam ki, reggelig csak zokogtam. Az vigasztalt a fájdalmamban, tehetetlenségemben, hogy nem volt egyedül, vele voltam az utolsó légvételénél. Ez volt a legnehezebb. Ez a legnehezebb. A múlandó élet…”
Hajni 2012-es kisfilmje, ekkor jelölték Aranyanyu Díjra
Nővérnek lenni embert próbáló munka fizikailag és lelkileg is, nem is való mindenkinek. Hajni mégis elképesztő energiával és odaadással teszi a dolgát. Amikor megkérdezem tőle, hogy a szokásosnál is keményebb napok után mégis miből merít energiát, nem tudok meg óriási titkot. A megoldás alighanem kivételes lelki alkatában keresendő.
„Ha nappalos vagyok, műszak után mindig egy kád habos vízben vezetem le a napot. Éjszakázás után 3-4 óra alvással, edzéssel, úszással, főzéssel. Na és persze önkénteskedéssel, meg kongresszusokkal.”
Forrás: nlcafe.hu
Szerző: Brjeska Dóra
